Sokáig tűnődtem azon, hogy mi is a mostani témám. Kerestem, mégsem láttam, pedig ott volt a szemem előtt. Vakon tapogatództam, akár a ködben. Elveszettnek éreztem magam. Homályos volt minden, pedig pont erről szólt az ezüst korszak: az ÚTKERESÉSről.
Míg az arany képek csupán technikai kísérletek voltak, -pont ezért ábrázoltam annyiféle dolgot, hogy kitapasztaljam a tus természetét, hogyan siklik, terül szét az akril felületén, s ehhez pont kapóra jött az INKTOBER kihívás- addig az ezüst képeknél kezdtem ráérezni a viselkedésére és kibontani szárnyaim. Immár nem az anyag irányított engem, hanem én őt.
Hegy
Köd
Ahogy az első két, ködös erdőt és hegyszirtet ábrázoló képemre nézek, elfog a bizonytalanság. Olyan, mintha kitűztem volna velük egy messzi, elérhetetlennek látszó célt. Kifejezik a bolyongásom, mintha én magam sem tudnám, merre járok. Nem is tudtam.
Elvesztem.
Félbehagytam egy képet, -ami párom szerint elfektetve egy cigire emlékeztet-, s jó darabig nem is festettem. Először nem is tudtam a műtétem és az azzal járó lábadozás miatt, aztán pedig belekezdtem egy intenzív nyelvtanfolyamba és amellett nem ment. Sokaknak talán furcsa, de valahogy a nyelvtanulás és a festés számomra nem kivitelezhető párhuzamosan. Ha festek „átkapcsol az agyam” és utána órákig az anyanyelvemen sem tudom rendesen kifejezni magam, nemhogy egy másikon. Ha pedig csinálok valamit, azt szeretem maximális erőbedobással tenni. Nade kissé elkalandoztam.
Valamikor nyár közepén kaptam észbe. Már annyira hiányzott a festés, hogy egy hétvégére bezárkóztam a műterembe és mondhatni egy ültő helyemben megfestettem ezt a két viharos tengeri látképet, melyek kifejezik mi zajlódott le akkor bennem. Ekkor már éreztem valamit, mert a *Soul-storm (Lélek-vihar) címet adtam nekik.
Lélek-vihar I.
Lélek-vihar II.
Végül a nyelvtanfolyam véget ért és a nyelvvizsgám megszerzésével lecsillapodott lelkem tengere is. Újra festeni kezdtem.
Black Beach, Iceland
Megláttam a fényt, az alagút végén. Élvezni kezdtem a festést.
Aurora
Valósággal felszabadultam. Minden megihletett, legjobban egyik ismerősöm írása. Ahogy képzeletben elmerültem a történetfoszlányban bevillant egy kép: viharos ég, kiszáradt fa, s a háttérben elszálló holló, mint lélekszimbólum és a karakter eszenciája. Rég volt már, hogy ilyen nagy hatással volt rám valami, ilyen nagy hévvel vetettem bele magam az alkotásba. Ekkor kezdtem el a *Holló és a Gyémántlány című képem.
Holló és a Gyémántlány
S ehhez kapcsolódóan született a *Fly! című tanulmányrajz/festmény is. Akkor nem is értettem, hogy miért fogott meg annyira az a fotó, hogy egyből három verzióban is megfestettem. Azt hiszem ez lehetett a hátterében. Végre én is szárnyakra kaptam, minden téren. Ezzel a technikával ez az első olyan képem, ahol már nem kellett gondolkodnom, hogy melyik felületet hogyan tudom létrehozni, ráéreztem, teljesen belemerültem és egyszerűen élveztem a folyamatot.
Repülj!
Itt tartok most. Az út elején/közepén, de semmiképp sem a végén. Pont ezért ünnepeltem az egyik műgyantával leöntött madárkáról készült csillagszórós fotósorozattal az új évet Instagrammon, ahelyett, hogy évvégi összegzőfotókat posztoltam volna és markánsan lezártam volna az óévet, mint tavaly. Úgy érzem még koránt sem zárult le az „ezüst-korszakom”. Sőt, ez csak a kezdet!
Comments